Cikkek
Egyenlítői-Afrika

Afrika közepén, az Egyenlítő két oldalán, csaknem szimmetrikusan terül el az afrikai óriásmedencék legszebb példája, a Kongó-medence. A szerző ismeretterjesztő részletességgel kalauzolja körbe az olvasókat e sajátságos környezetben.

EGYEAfNriLkÍaTŐI
Írta: Gábris Gyula
Afrika felszínének jellemző tulajdonsága a nagy területű
belső medencék (pl. Csád-, Kongó-, Kalahári-medence)
és az azokat elválasztó hátságok, küszöbök (pl.
Azande-, Lunda-, Katanga-küszöb) váltakozása. Afrika
közepén, az Egyenlítő két oldalán, csaknem szimmetrikusan
terül el az afrikai óriásmedencék legszebb
példája, a Kongó-medence és peremküszöbeinek
vidéke. A bő csapadékú, döntően egyenlítői éghajlatú,
esőerdőkkel, illetve a peremeken szárazerdőkkel, nedves
szavannákkal borított térszínt a Kongó vízrendszere
kapcsolja egységbe. A medence belseje a sivatagok
után Afrika legritkábban lakott nagytája.
Egyenlítői Afrika
-
35
A Kongó-medence Afrika legegyszerűbb
topográfiai
és geológiai szerkezetű, kb. 4 millió km² területű
nagytája a kontinens közepén. Az idős (1–2 milliárd
éves) africida kristályos kőzetekben kb. 1000 km átmérőjű,
250–500 m magasságú süllyedék alakult ki,
már az ősidőkben, amikor prekambrium végi üledékek
rakódtak le benne. A medencét minden oldalról
magasabb hátságok (küszöbök) és magasföldek
veszik körül. A süllyedékben általában nyugodt
településűek az üledékek, de a peremek törésekkel,
gyűrődésekkel és vulkánizmussal érintett, erősen
lepusztult térszínek. A medence határait délen a
Bié-fennsík, a Lunda- és a Katanga-hátság, keleten
a Kelet-afrikai-árokrendszer peremhegyei, északon
az Azande- és Adamaua-küszöbök, nyugaton pedig
a Dél- vagy Alsó-Guineai-hátság alkotják.
E hátságokon általában a felszínre bukkan az
ősi kristályos alapzat, a medencét pedig nagy vastagságban
– néhol a peremi hátságokra is kivékonyodva
rátelepedett – üledékek töltik ki. A legidősebb
meszes-dolomitos-homokos rétegek még a
prekambriumi gyűrődések során átalakultak, palásodtak.
A benyomuló vulkanikus telérek környékén
ón- és aranyérc, illetve gyémánt (Kasai) képződött.
Az óidő nyugalmasabb korai szakaszában homokkövek
rakódtak le a megsüllyedő medencében,
majd az ezt követő mozgások magmatizmusa során
délkeleti felében (Katanga vagy Shaba) réz-, kobalt-,
vas- és uránércek keletkeztek. Az óidő végén képződött
homokos-agyagos üledékekben helyenként
szénrétegek vannak.
A középidő és a harmadidőszak során a medencében
egy sekély, periodikusan kiédesedő beltenger
változatos üledékei (homokkő, mészkő) rakódtak
le. A harmadidőszak elejétől szinte folyamatos
nagyméretű kéregmozgások a szomszédságban létrehozták
az Afrikai-árokrendszert, és ezzel együtt a
Kongó-medence keleti peremén magasodó, zömmel
vulkáni eredetű hegységeket kialakítva, teljessé tették
a mélyedés körülzárását. A tengeröbölből lassan
összezsugorodva, pliocénre egy kb. félmillió km²
kiterjedésű tó maradt vissza. A medence napjainkig
folytatódó süllyedése még ezeknek a legfiatalabb
rétegeknek is jelentős tektonikus deformációját
eredményezte. A hatalmas állóvizet az Alsó-Kongó
részben lecsapolta, részben felsőbb szakaszának és
mellékfolyóinak hordalékával lassan feltöltötte. A
folyóvízi-mocsári üledékek ma már csupán két, az
eredetihez képest meglehetősen kicsi tavat (Tumba,
Mai Ndombe [területe 2300 km²]) ölelnek körül a
medence legmélyebb pontján. A sekély, szabálytalan
alakú vízfelületek alacsony, erdős partjait az esős
évszakok (április és október) végére elönti a víz, és
területük két-háromszorosára növekszik. A folyók
Egyenlítői-Afrika
Fotó: Huber Péter
Domborzata, felépítése
3162
mentén szélesen terjengő alacsony ártéri szintek hatalmas
területeken az év tekintélyes részében járhatatlan
mocsárvilágot képeznek. E vidékek hasznosítása
a közlekedés híján napjainkig megoldatlan. A
belső tó eltűntével párhuzamosan alakult ki a Kongó
mai vízrendszere. A medence peremeiről nagy esésű
mellékfolyók érkeznek, amelyek völgyüket erősen
kimélyítették, és a helyenként kibukkanó kemény
alapkőzeten sok vízeséssel jutnak keresztül. Potenciális
vízenergia-készletét tekintve a Kongó-medence
peremterülete Földünkön előkelő helyen áll.
A medence középső részét szeli át az Egyenlítő, és
a legtávolabbi részei is alig terjednek túl a 10. (déli)
földrajzi szélességi körön. Az éghajlati, vízrajzi, növényzeti
stb. tulajdonságok látszólag ugyan a földrajzi
szélességekkel függnek össze, mégis inkább a
medence részeinek eltérő magasságaiból vezethetőek
le. A medence feltöltött aljzata 500 m tengerszint
feletti magasságig terjedően, az 500–1000 m közötti
medenceoldal, illetve az ennél magasabb peremküszöbök
szintje három különböző régiót alkot.
1. A Kongó-medence területének zöme – a medence
legalsó szintje – a kétszakaszos esők övébe tartozik.
Kongó-klímának nevezik azt az egészségtelen
éghajlatot, ahol a középhőmérséklet egyenletesen
magas (25 °C körüli) és a havi középértékek közötti
különbség csupán 1–3 °C. A csapadék mindenütt
meghaladja az 1500, de sok helyen a 2000 mm-t
is, és nagyjából egyenletesen oszlik meg az év során
(áprilisi és októberi maximummal, valamint júliusi
és januári gyenge minimummal). A levegő magas
páratartalma még elviselhetetlenebbé teszi a magas
hőmérsékletet. Jellemző meteorológiai állomás
Kisangani (418 m-en), ahol az évi középhőmérséklet
25,3 °C, a szélsőséges havi átlagok értéke pedig 24,5
és 26,2 °C. A csapadék sokévi átlaga 1703 mm.
A felszínt természetes állapotában buja, több
szintű trópusi esőerdő borította. Típusos társulása
a forró síkságokon és alacsony hegyvidékeken él. A
növényzet itt nagyon sűrű, az erdő szinte járhatatlan.
Az esőerdő fontos tulajdonsága, hogy a levélzet
nem egyszerre hullik le, hanem fokozatosan újul fel,
nincs vegetációs szünet, tehát a fák évgyűrű nélküliek.
Nagy a fajgazdagság. A fényért és a nedvességért
folytatott küzdelem eredményeképpen egymás
felett hat-hét szintben helyezkednek el a különböző
igényű fajok (a több lombkoronaszinten kívül
liánok, epifiták szintje, cserje-, gyep- és mohaszint
alakult ki). A legfelső szintet az 50 m-ig nyúló óriásfák
lombkoronája alkotja. Ezek törzsét a gótikus
templomok oldalát erősítő támpillérekhez hasonló,
ún. palánkgyökerek támasztják meg. A második
szint kb. 20–25 m magas, ez alatt pedig kis termetű
fákból még egy harmadik „emelet” is kialakult.
A cserjeszint gyakori növényei a pálmák. A gyepszinten
főleg páfrányok, csipkeharasztok élnek. Az
esőerdő sajátossága a sokféle kúszó (lián) és fánlakó
(epifiton) növény. Egyes növények epifitonként telepszenek
meg a fákon, majd a talajra bocsátott léggyökereikkel
lassan „megfojtják” azokat.
Sok melegigényes növényt termesztenek ebben
az övben, közülük azonban csak az olajpálma afrikai
eredetű. Meghonosodott azonban a kakaó, a banán,
a kaucsukfa, a manióka, a jamszgyökér vagy a fűszerek
közül a bors, a vanília. A kiirtott hegyi esőerdők
helyén az erős talajerózióval sújtott lejtőkön sokfelé
kávé- és teaültetvények létesültek.
A medence magasabb rendű állatvilága különösen
a lombkorona szintben gazdag: emberszabású
majmok (csimpánz, gorilla), papagájok, kígyók,
gyíkok, hangyák és termeszek nyüzsögnek. A talajszinten
nehéz a járás, csupán a betévedő elefánt és
rinocérosz vág csapásokat. Az óriásdisznó és az erdei
zsiráf – az okapi – kiveszőfélben van. Ragadozója a
párduc, a vizekben pedig az Afrikában mindenütt
elterjedt krokodil él.
Kongó „előkelő” helyet foglal el a fakitermelési
listán: évi 1800 km² erdőt irtottak ki (kilencvenes
évekbeli adat) annak ellenére, hogy a szállítási infrastruktúra
(környezetvédelmi szempontból szerencsére)
gyengén fejlett. Mégis az országnak ma már
csak 52%-án található esőerdő. A kiirtottak helyén
másodlagos vegetáció fejlődött ki, melynek jellemzője
a viszonylagos fajszegénység.
Az esőerdő kiterjedése az utolsó húszezer évben
igen szélsőségesen változott Afrikában. Mintegy
18000 évvel ezelőtt valószínűleg egészen szűk területre
szorítkozott (ebből adódhat az afrikai esőerdők-
Egyenlítői-Afrika
Éghajlata, növényzete
37
nek a dél-amerikai vagy ázsiai erdőkhöz képesti viszonylagos
fajszegénysége): gyakorlatilag csak a mai
Kamerun, a Kongó-medence nyugati fele és Közép-
Afrika hegyvidéki részein díszlett. E magterületekről
indult hódító útjára nagyjából 12000 éve, majd
7–8000 körül érte el a kiterjedési maximumát. Ekkor
északon az Azande- és a Felső-guineai-küszöb,
délen pedig a Lunda-küszöb gerincéig mindent elborított.
Az éghajlat romlása miatt i.e. 3–4000-től
észlelhető a folyamatos visszaszorulás. A természetes
folyamatot erősítette a földművelés megjelenése is.
Az erdők pusztítása nagyjából 4000 évvel ezelőtt indulhatott
meg, elsőként Kelet-Afrikában, de erőseberdőknek
1990-re. Egyenlítői-Afrikában a legjobb a
helyzet, itt 52% megmaradt.
A környezet degradációja általános jelenség és
szoros összefüggést mutat a lakosság gyarapodásával.
Az afrikai népességnövekedési ráta 2,9% (a
megduplázódás ideje tehát 24 év), minek következtében
a mezőgazdasági területek, a víz, a tüzelő(fa),
és más természeti erőforrások iránt hallatlanul növekszik
az igény. Mindennek ellenére Afrika zárt erdőségei
még napjainkban is sokkal kiterjedtebbek,
mint lehettek az utolsó eljegesedés maximuma idején
– mintegy 18000 évvel ezelőtt.
A medence nyugati részén észak-déli irányban
húzódó Dél-guineai-hátság ősi kristályos kőzetekből
álló fennsíkrendszere nagyobb magassága ellenére
a medencéhez hasonló éghajlattal és növényzettel
rendelkezik. Középső és északi vidékeit – a szomszédos
kameruni Adamaua-hátság lejtőit is – egyenlítői
éghajlat uralja, az év során egyenletesen eloszló, a
Kongó-medence átlagánál több csapadékkal (2000
mm felett) és állandó magas hőmérséklettel (évi
középhőmérséklet 26–28 °C, az évi ingás 2–3 °C).
A mocsaras, mangrovés partvidék folytatásában a
medence északi részét még legmagasabb pontján is
(Mt. Iboundji 1575 m) többszintes trópusi esőerdők
borítják, amelyek az erősödő kitermelés ellenére
még mindig hatalmas összefüggő területeken
díszlenek: Egyenlítői-Guinea területének 62%-át,
míg Gabonénak 91%-át ma is esőerdő fedi. A terület
belső lejtőin hatalmas mangán- és uránérc bányákat
művelnek. A vidék déli felén június–július
folyamán melegebb, száraz időszak iktatódik az esőzések
közé, itt mozaikszerű erdős szavanna terjeng.
A hátságot, nyugati lejtőjét és a tengerpartot – a
Guineai-öböl partvidékének kisebbik, déli részét –
Alsó (Dél)-Guinea néven ismerik.
A Kongó-medence keleti peremét a Kelet-afrikaiárokrendszer
keletkezése során kiemelkedett kristályos
alapzatra ömlő, főleg bazaltos lávákból álló
peremhegységek alkotják. A láva legtöbbször nagy
kiterjedésű lepények sorozatában települt, s úgy tűnik,
mintha az árok réteges falát tortalapokból vágták
volna ki. Átlagmagassága 2000 m körüli ugyan
(legmagasabb pontjai 3000 m fölé emelkednek), de
földrajzi helyzete miatt klímája és növényzete a medencetérszín
szerves folytatásává teszi. Az esőerdő
igen magasra felnyomul a hegyekben. Alacsonyabb
szintjén a kevésszámú keleti síkvidéki gorilla (Gorilla
gorilla graueri) egyik ritka élőhelyén alapították
1970-ben a Kahuzi-Biega Nemzeti Parkot a Kivu-tó
partján. A 6000 km²-nyi területen akkor a gorillák
száma 223 volt.
2. A medence déli és északi oldalait, de főként a
Kongó, a Nílus és a Csád-tó vízrendszerét elválaszbé
csak időszámításunk kezdetén válhatott.
A természetes növényzetet az ember hatalmas
területeken módosította. Régészetileg bizonyított,
hogy több tízezer év óta égetik az erdőket az emberek.
Néhány helyen tűzzel terelték a vadászok a
zsákmányállatokat, a pásztorok felégették a legelők
elszáradt füvét a jobb sarjadzás érdekében. Vasolvasztás
céljára is – mely a Szaharától délre az európaiak
érkezéséig kb. 2000 év alatt igen számottevő
volt – óriási mennyiségű faszenet termeltek az erdős
vidékek fáiból, és sok fa esett áldozatul az építkezések
és az egyszerű főzés-sütés miatt is. Az esőerdőt
napjaink növekvő népessége egyre gyorsabban írtja,
mivel a fa ma is hatalmas érték. A hegyi erdőket
főként mezőgazdasági célokra, elsősorban kávéültetvények
telepítése miatt pusztítják.
A kilencvenes évek során az erdőirtás egyre fokozódott:
a fogyás évi rátáját a 1976–1980 között
kb. 0,61%-ra becsülték, ami 1990-re 1%-ra nőtt.
Területenként nagy az eltérés; Nyugat-Afrika vezeti
ezt a szomorú listát 2,1%-kal, míg Közép-Afrikában
csak 0,6%-os az évi fogyás. Összesítve Nyugat-Afrika
vesztett legtöbbet: csak 11-12%-a maradt meg az
Egyenlítői-Afrika
Fotó: Huber Péter
3182
tó, kelet–nyugati irányban húzódó Azande-hátságot
az ún. ubangi-klíma jellemzi. A szárazföld alapzatát
képező ősi kristályos kőzetekből egyenletes fennsíkká
lepusztult kiemelkedés legmagasabb pontjai alig
érik el az 1000 m-es magasságot. A hátság közepén
folyik a Kongó mellékvize, az éghajlattípusnak nevet
adó Uele-Ubangi (teljes hossza 2250 km). A hőmérséklet
az előzőhöz képest 1–3 °C-kal alacsonyabb,
de egyúttal a csapadék összmennyisége is csökken,
2–3 hónapos száraz időszak iktatódik az esőzések
közé. Mobaye kisváros például az Uele partján éves
átlagban 1656 mm csapadékot kap. Ebből a téli hónapokban
114 mm hullik – januárban csak 5 mm
(!) –, míg augusztus–október során összesen 708
mm zúdul a földekre. Az esőerdők helyét ezért az
alacsonyabb, kevesebb fajból álló, de aljnövényzetében
a szárazság idején is üde növényzetű szárazerdő
– melyben nagy számban nőnek az örökzöld
fajok és sok a lián is – és nedves szavanna veszik
át. A folyókat galériaerdők kísérik. Az egyre fogyó
érintetlen vidékeken nagy védett területek, nemzeti
parkok létesültek. A hátság, nevét az azande (vagy
zande) népről kapta.
3. A Kongó-medencét határoló hátságok legmagasabb
térszíneit a katanga-klíma uralja; a hőmérséklet
jelentősen mérséklődik, de a legmelegebb és a
leghűvösebb hónapok középhőmérséklete még nem
nagyon tér el egymástól (Lubumbashi éves átlaga
20,7 °C, a szélsőségek pedig 16–23 °C között alakulnak).
A csapadék viszont általában 1200 mm körüli
– többfelé 1000 mm-nél is kevesebb hull – és a
száraz időszak 3–4 hónapra növekszik (Lubumbashi
évi 1242 mm-e a csapadékos január 261, és a száraz
július 2 mm-es havi átlagait takarja).
A csapadék további csökkenése és az egyre hosszabb
száraz évszak miatt az összefüggő erdőtakaró felszakadozik.
Az erdős szavanna átmeneti zónája, az ún.
„miombó”-erdő 15–20 m magas, lazán záródó fákból
áll. A szavannák ligetes, füves vegetációja lombjukat
nem egyszerre elhullató alacsony fákból (pl. mirrhafa),
cserjékből és évszakosan elszáradó magas pázsitfűfélékből
áll. Jellemző képét az elszórtan álló 10–15 m magas,
ernyő alakú akáciafélék és magányos, vastag törzsű majomkenyérfák
adják. Pálmák is előfordulnak a szavannákon:
dum- és legyezőpálma. A magas- és törpefüvű,
fátlan növénytársulások a legújabb kutatások szerint
nem kizárólag klimatikus eredetűek, hanem kialakulásukban
nagy szerepet játszott az állattenyésztő ember
is. A száraz évszakban az elszáradó fű, a levéltelen fák
könnyen lángra kapnak. A hatalmas szavannatüzek
nem csak a legelőt vagy termőterületet kereső ember
számlájára írhatóak; villámcsapás következtében a történelem
előtti időkben is gyakoriak voltak. Az állóvizek
partjain, mocsaras területeken papirusz díszlik.
A múlt század közepéig a szavannaterületek fő
terménye a cirok és a durrhaköles volt, majd gyorsan
elterjedt a kukorica. A piac számára fontos a
gyapot, a földimogyoró és a cukornád. Öntözéssel
csaknem valamennyi trópusi haszonnövény termelhető
ebben az övben.
Az állatvilág emlősökben különösen gazdag erre:
antilopfélék, zebra, zsiráf, kafferbivaly, elefánt, orrszarvú,
oroszlán, leopárd, sakál, hiéna mind megtalálható.
A vizekben krokodil és víziló tanyázik. A
madarak közül gyakori a strucc, flamingó, íbisz és
a keselyű. A termeszvárak éppúgy hozzátartoznak a
szavannához, mint a pusztító sáskajárások.
A táj vízrajzi tengelye a Katanga-hátságon eredő
4371 km hosszú óriásfolyam, a Kongó (Zaïre).
Közepes vízhozamát (torkolatában 42000 m³/s), és
vízgyűjtő-területét (3690000 km²) tekintve a Föld
második legnagyobb folyama. Az Egyenlítőig tartó
észak-déli szakaszán a Lualaba nevet viseli. Másik
forrásága a Luvula (felső szakaszán Luapula). A „Pokol
kapujának” nevezett vízeséssorozat előtt felveszi
a Tanganyika-tó vizét elvezető Lukugát. Az Egyenlítő
környéki híres sellői, zuhatagai egykoron a felfedező
Stanley nevét viselték – ma Boyoma-vízesések.
Ettől kezdve folyása lelassul (a környékbeliek itt
már Kongónak nevezik) és kiszélesedve hatalmas
Egyenlítői-Afrika
Vizei
39
félkört ír le a medence lapos, trópusi erdővel borított,
járhatatlan lapályán. Számos mellékágra bomlik,
partjait tavak és mocsarak kísérik. Legfontosabb
mellékfolyói délről (balról): Lomami, Busira, Kasai
(2153 km), míg északról (jobbról) az Aruwimi (kb.
1500 km), az Uele-Ubangi és a Sangha. A Délguineai-
hátság szűk kapujához érve vize felduzzad
és a Malebo (Stanley Pool) nevű állóvizet alkotja. A
Kongó-medencéből kiszakadó, s a hátság ősi kőzeteit
a Kristály-hegységben (Monts de Cristal) átvágó,
kb. 250 km hosszú szakasz 260 m-es szintkülönbségét
a folyam 32 vízeséssel győzi le. A torkolattól
180 km-re kezdődő Livingstone (Inga)-zuhatag
egykoron erősen megnehezítette a Kongó-medence
feltárását, ma pedig jelentős akadály a térség hajózhatósága,
gazdasági fejlődése szempontjából. Elkerülése
céljából épült a Matadi-Kinshasa vasútvonal.
A vízeséseket első európaiként Magyar László érte
el a tenger felől 1848 májusában, amikor a kalaberi
szultán szolgálatában felfedező úton járt erre. Az
Atlanti-óceán mentén elterülő keskeny parti síkságra
érve a Kongó kb. 400 m mély tölcsértorkolattal
ömlik a tengerbe. Medrének folytatása a tengerszint
alatt még 1700 m-es mélységben is követhető.
A Föld nagy folyói közül a Kongó vízjárása
egyedülállóan egyenletes, aminek az az oka, hogy
vízgyűjtő-területe hozzávetőlegesen egyformán
oszlik meg az Egyenlítő két oldalán. Így a féltekéken
ellentétes időszakban beköszöntő csapadékos
hónapok hatására a mellékfolyókon kialakuló árvizeket
a főfolyó mérlegszerűen kiegyensúlyozza.
Hatalmas vízhozama (torkolatánál 90000–23000
m³/s a nagy-, illetve kisvize, de már Kinshasánál is
50–60000 m³/s a középvize) ellenére vízesései miatt
csak részletekben hajózható. Mellékfolyóival együtt
e szakaszok azonban összesen 13000 km-es hajóutat
adnak.
Az Oubangui a Kongó legfontosabb jobboldali
mellékfolyója. Nevét a Nílus és a Kongó vízrendszerét
elválasztó Azande-küszöbön eredő Ouele és a
M`Bomou folyók egyesülése után kapta. Előbb
nagyjából nyugati irányban folyik, majd nagy kört
ír le és dél felé fordul. Bangui környékén szép vízesései
vannak. A Kongót Njoudounál éri el, ahol a
völgyben egy 20 km széles, hatalmas hordalékkúpot
épít. Az Oubangui az egyik legfontosabb közép-afrikai
közlekedési útvonal. Egész évben hajózható
Bangui-ig, de nagyobb hajók csak júniustól márciusig
járják. Egyes szakaszokon a hajózás érdekében
mederkotrásokat végeznek és hajósávot jelölnek ki.
Vízhozama a torkolatánál jelentősen változik, a kisvíz
és a nagyvíz különbsége csaknem tízszeres (1800
és 17000 m³/s).
A Kongó legnagyobb déli (baloldali) mellékfolyó
a 2153 km hosszú Kasai. Angolában ered a Biémagasföldön,
bizonyos szakaszon határfolyónak
Egyenlítői-Afrika
Kaffer bivaly
forrás: www.istockphoto.com
4102
számít a két ország között. E részen több vízesés és
sellő tarkítja 6–900 m mély völgyét. Alsó folyásán
nyugatias irányt vesz fel, és Kwamouth-nál ömlik
a Kongóba, ahol vízmennyisége átlagosan mintegy
ötöde a főfolyóénak. Legfontosabb mellékvize
balról a Kwango, melynek beömlésétől számítva
Kwanak is nevezik. Kongó-medencebeli mintegy
950 km-nyi alsó szakaszán jól, feljebb csak nehezen
hajózható.
A Dél-guineai-küszöb belső lejtőin eredő Ogooue
(Ogove) nem tartozik a Kongó vízrendszeréhez, de
ahhoz hasonlóan vízesések, sellők sorozatát alkotva
töri át a kristályos hátságot. A parti síkságra érve lelassul,
és az Egyenlítőtől délre nagy deltát épít az Atlanti-
óceánba. Közlekedési szempontból jelentősége
nagy. Torkolati szakaszán egész évben közlekednek,
de a novembertől júniusig tartó magasvíz idején a
homokzátonyok ellenére feljebb is hajózható.
A Luapula felső medencéjében 1140 m-es tengerszint
feletti magasságban terül el a Bangweulu-tó,
amely a Kongó-medence peremi hátságainak legnagyobb,
halakban gazdag állóvize. A mocsaras, sekély,
nehezen meghatározható partvonalú tó területe
évszakosan változó: csapadékos félévben 340000,
száraz időben viszont csak 13000 km². Nevének jelentése
helyi nyelven ’széles víz’. David Livingstone
fedezte fel 1868-ban, és a partján halt meg az 1873-
as útja során.
Az egyenlítői meleg, nedves éghajlaton a felszíni
kőzetek erős kémiai átalakulása során vastag málladéktakaró
képződik. A talajképződés legfontosabb folyamata
itt a szilikátok szétesése (hidrolízis), ami mellett a
kilúgzás is fontos szerepet játszik. Ez utóbbi a hidrolízis
során kioldott kovasav elszállítását, a vas- és alumíniumoxidok
felszaporodását jelenti. Pontosabban fogalmazva
az oldott kovasav kimosódik (deszilikátosodás)
és a mélyebb szintben kvarcként (opál) kiválik. A buja
esőerdő alatt a szerves anyagok gyors bomlása miatt
meglepően kevés humusz és agyagásvány képződik.
Ennek eredményeként sekély termőrétegű, humuszban
szegény, erősen kilúgozott, gyenge termőképességű
sárgás-vöröses talajok alakultak ki. Egyik fajtájuk
– egyben a Kongó-medence legelterjedtebb talajtípusa
– a vöröses latosol. Ebben a vas és alumínium-vegyületek
összefüggő pad (vaskőfok) formájában halmozódnak
fel, amely az erózió következtében felszínre kerülve
terméketlen vasas kérget alkot. A másik csoportot
a legnedvesebb területek vaskőfok nélküli, homogén
szelvényű sárga latosoljai képezik. Az esőerdő kiirtása
nyomán nyert földek hamar kimerülnek, ugyanakkor
a talajerózió felerősödik, s a terület hasznosíthatatlanná
válik. Talajszelvényükben szintek nem különíthetőek
el, csak fokozatos átmenetek vannak az anyakőzet felé.
A folyóvölgyekben, rossz lefolyású területeken gyakoriak
a láp- és mocsártalajok.
Leopárd
forrás: www.istockphoto.com
Egyenlítői-Afrika
Talajok
41
Azokon a területeken, ahol az év 1–2 hónapjában
megjelenik a száraz időszak, a fenti talajképző
folyamatok megszakadnak, gyengülnek: a talaj felső
szintjéből kimosódó oldott szilíciumoxid az alsó
szintekben felhalmozódik, a helyben maradt vasoxidok
pedig a talajt vörösre színezik. A szárazság
a szilikátok vándorlását gátolja, s a feltalaj ugyan
vörösre színeződik a vasoxidoktól (rozsdavörös talajok),
de általában jól fejlett talajszintek különíthetők
el a szelvényben: a 2–3 deciméter vastag legfelső
vörösesbarna szintben viszonylag sok a humusz,
alatta vastagabb kilúgzási szint következik, amely a
váltakozó mélységben levő alapkőzet fölötti agyagosabb
szintbe megy át. A csapadék függvényében a
növényzettel együtt a medencének változó talajtípusai
is vannak. Az évszakosan nedves trópusi erdők
és magasfüves szavannák alatt laterites vörösföld, a
trópusi erdők és cserjések (miombo) alatt fahéjszínű-
vörös talaj, a száraz és a sivatagszegélyi szavannák
területén pedig szervesanyagban gazdagabb
vörösbarna szavannatalaj fejlődött ki. A ritmusosan
megduzzadó-összeszáradó agyagok belső nyomása a
talajszinteket összekeveri, így sötét (fekete, feketésszürke),
differenciálatlan szelvénye hasonlít a mérsékeltövi
füves puszták talajaihoz; régen ezért trópusi
csernozjomnak nevezték. Termőképessége kiváló.
Africa South of Sahara 2000. Europa Publications Ltd., London
Chapman, G. P. & Baker, K. M. (1992): The Changing Geography of
Africa and the Middle East. Routledge, London
Probáld F (szerk.) (2002) Afrika és a Közel-Kelet földrajza. ELTE Eötvös
Kiadó, Budapest
Grove, A. T. (1996): The Changing Geography of Africa. Oxford, U. Press