Cikkek
Egy kontinenstorna margójára - A 2010-es angolai Afrika Kupa kritikája

Vérengzés, majd eltiltás, kapus-bakik és végtelenül gyenge játék – így jellemezhető a 2010-es angolai Afrika Kupa, mely alaposan felborzolta a futball-társadalom idegeit.

Az 1957-es szudáni rajt óta (1968-tól kétévente) megrendezésre kerülő Afrikai Nemzetek Kupája labdarúgótorna a kontinens legrangosabb megmérettetése, melyet az afrikai focisták topligákba való áramlásával egyre több kritika ér. Az élcsapatok ugyanis egyre kevésbé hajlandóak elengedni sztárjaikat a bajnoki hajsza derekán, ráadásul kétévente kell „elszenvedniük” hiányukat. Az idei torna a dél-afrikai labdarúgó világbajnokság miatt különös figyelmet kapott, hamar kiderült azonban, nincs ok az érdeklődésre: ez a torna nem a fociról fog szólni.

Még a kezdősípszó sem hangzott el, de a Kupa máris a főcímek között szerepelt a különböző híroldalakon, noha ennek nem sok köze volt a sporthoz: Fegyveresek megtámadták Angolában a togói labdarúgó-válogatottat szállító autóbuszt. 10-15 perccel az angolai határ átlépése után nyitottak tüzet a buszra tartományuk, Cabinda függetlenségéért harcoló lázadók, az akciót az egyik szeparatista szervezet magára vállalta. A buszt a rendőri kíséret ellenére teljesen szétlőtték, hárman meghaltak: a sofőr mellett a pályaedző és a sajtófőnök életét nem tudták megmenteni. Túlélte viszont az incidenst a súlyosan sérült cserekapus, akiről az első napokban olyan hírek keringtek, hogy a kórházban elhunyt. Az eseményt követően rengeteg nyilatkozat és vélemény látott napvilágot, az Afrikai Labdarúgó Szövetség ugyanakkor gyorsan nyilvánvalóvá tette, nem halasztja el a tornát. Togó játékosai értetlenül álltak az esemény előtt, igyekeztek feldolgozni a támadást, de rögtön jelezték, nem biztos, hogy képesek lesznek kiállni a tornán. A togói elnök visszahívta csapatát az Afrika-kupáról, hogy a gyász idején hazájukban tartózkodjanak, majd az összetartás során a togói csapat tanúbizonyságot adott a sport erejéről: úgy döntöttek vállalják a küzdelmeket társaik emlékéért.

A szövetség azonban máshogy döntött: kizárták őket, mert nem álltak ki az első meccsen. Az elhatározás jogosságán lehet vitatkozni, erkölcsi mondanivalóján azonban nem: egy fegyveresek által megtámadott, társaik elvesztését követő sokkban mégis a játék mellett döntő csapatot nem szabad, nem lehet kizárni egy ilyen tornáról, a szervezőbizottság reakciója pedig egyenesen felháborító volt: egyetlen mondanivalójuk csupán az volt, hogy nem busszal kellett volna megközelíteni a tartományt.

A bojkottra való felhívás vagy a szörnyű események okozta riadalom aztán a focipályán zajló eseményekre is rányomta a bélyegét. Mindent elmond az idei rendezvényről és az afrikai foci helyzetéről az, hogy a tornán egyedüli csapatként értékelhető teljesítményt bemutató és az Afrika Kupát végül megnyerő válogatott egy olyan országot képvisel, mely nem lehet majd ott a világbajnokságon: Egyiptomot. A nagy, VB-n is szereplő csapatok, köztük Elefántcsontpart, Kamerun és Nigéria szánalmas teljesítményt nyújtottak, a nyári házigazda Dél-afrikai Köztársaság ki sem jutott a kontinens tornára, míg Ghána, habár eljutott a döntőig nem tudta megnehezíteni Egyiptom dolgát. A legtöbb foci-barát Algéria teljesítményére volt kíváncsi, mert óriási párharc során biztosították be helyüket a nyári seregszemlén. Az észak-afrikai gárda, azonban bebizonyította, hogy semmi keresnivalója sincs a VB-n, az angol, amerikai és szlovén válogatott gond nélkül fogja elverni őket.

A vérengzés miatt igen, a mutatott játék miatt biztosan nem lesz tehát emlékezetes a torna: a 4-4-es döntetlent hozó Angola-Mali nyitómeccset követő mérkőzések ugyanis focit csak nyomokban tartalmaztak, a játékosok már klubjukba vágytak, olyan nagy nevek tértek haza valamirevaló momentumok nélkül, mint Drogba, Kolo Touré vagy Eto’o. Talán ők is demonstrálni akarták: az Afrika Kupára így és ebben a formában nincs szükség, a négyévenkénti rendezés bőven elegendő lenne az európai minta alapján. A szövetség vezetői azonban ezúttal sem hallgattak a józan észre, szerintük ugyanis nagy lehetőség ez Afrikának, ráadásul a rendező országokban végrehajtott infrastrukturális fejlesztések segítik az államok fejlődését.

Ha végiggondoljuk érvüket, akár igazuk is lehetne, hisz Európában is komoly előkészületek kellenek egy kontinenstorna lebonyolításához, gondoljunk csak hazánk kandidálására és a felépítendő stadionokra. Csakhogy a sokkalta jobb – anyagi – helyzetben lévő Európa is kardélen táncol, az ukrán-lengyel közös EB-projekt továbbra is veszélyben forog, és ne felejtsük, itt nem kétévente kell helyszínt keresni. Az afrikai rendezés ehhez képest gyerekcipőben jár: az új stadionok felépítése felesleges pénzkidobásnak tűnik egy olyan országban, mely, mint láttuk, a rendet sem bírja fenntartani államhatárain belül. A ritkább lebonyolítás nagyobb felkészülést jelenthetne, modernebb infrastruktúrát és valós fejlődést, olyan államokban, melyek képesek biztosítani a megfelelő körülményeket, és itt nem csupán a stadionokról kell szót ejteni. 

A sportban az a gyönyörű, hogy képes egységbe kovácsolni a nemzetet, de nem lehet ezért életeket is feláldozni. Ha a játékosok (és szurkolók) maximális biztonsága azt kívánja, hogy egy évtizeden keresztül Tanzániában rendezzék az Afrika Kupát, hát legyen, de ne rontsák Afrika hírét. Két éve ugyanis nagyszerű rendezvényt láthattunk, rengeteg jó focistával, élvezetes meccsekkel, igazi reklámja volt Afrikának a torna. A 2010-es esemény azonban lerombolta ezt a képet, a szövetség döntései, melyet megkoronázott utolsó, teljesen érthetetlen lépésük, Togó két tornáról való eltiltása, inkább tették Afrikát visszataszítóvá, mint szerethetővé.

A sportszerető Afrika-barát pedig csak reménykedik, hogy nem kell izgulnia pár év múlva választott kedvenceiért, hogy vajon megérkeznek-e a szudáni torna Darfúrban rendezett meccseire, mert éppen ott van szükség infrastrukturális fejlesztésekre…

megjelent: www.ithink.hu