Amikor tizenöt évvel ezelőtt hazajöttem Afrikából, az volt a benyomásom, hogy itt egyedül én vagyok közel Afrikához. Azóta sokat változott a helyzet, egyre több helyen és formában lehet találkozni Magyarországon is afrikai témákkal és ezek iránt érdeklődő, lassacskán növekvő számú közönséggel. A könyvkiadók közül a pécsi Publikon teszi messze a legtöbbet az afrikai kérdések megismertetéséért. Különben is a legfontosabb ügyekkel foglalkozik: fenntartható fejlődés, környezetvédelem, energiapolitika, emberi jogok, civil szervezetek, EU, és, örömömre, jó néhány kötete van Afrikáról. Ezeket akár sorozatnak is hihetnénk, de nem láttam, hogy lenne sorozatcím.

Egyetlen könyvet szeretnék kiemelni, most jelent meg, és műfajilag eltér a többitől. Nem tanulmánykötet, nem tudományos ismeretterjesztés, de egyéni - és egyébként jellegzetesen női - látásmódjával szépen belepasszol a kiadó szellemi profiljába. Dokumentum ez is, a maga módján, ám az olvasó úgy olvassa, mint egy kalandregényt. A szerző élményanyaga bőséges és változatos, mesélőkedve apró részletekre kiterjed, amelyektől színes kép tárul az olvasó elé más népekről, más kultúrákról, más szokásokról és gondolkodásmódról. Kétféle tehetség találkozik itt össze: az utazni tudás és a láttatni tudó leírás.

1998 novemberében kezdődik a történet, az első levél dátumozása szerint. „Levélregénynek" neveztetik ugyanis a mű: egy fiatal lány írja Kenyából mindennapos tapasztalatait mostohaapjának, aki történetesen az azóta elhunyt afrikanista, Füssi-Nagy Géza. Az olvasó, miközben színes leírásokat kap a kenyai hétköznapi életről, szomszédokról, munkatársakról, ételekről, etnikumokról, helyi szokásokról és még sok minden másról, végig kimondatlan, finom vonulatot is érzékel az eseménydús történések mögött: egy önállóságát kereső fiatal lány történetét, aki, ki tudja, miért ment húszévesen egy szál magában Kenyába, ki tudja, mit keres ott - de valamit nagyon keres. Annyira, hogy miközben bátran mer panaszkodni a sok háztartási munkáról, anyagi gondjairól, szomszédokkal vagy kolléganőkkel folytatott vitákról (de nem panaszkodik a magányról, amely pedig tapinthatóan körülveszi), még bátrabban mer nekilátni úttalan utakon ismeretlen kalandok felé a nevezetes bozóttaxin, amelyet Kenyában (és Ugandában) ma­tatunak hívnak, más afrikai országokban másképpen, de mindenütt egyformán elképesztő jármű: aggasztóan rozogának látszik, de gyorsan tép a göröngyös utakon, belsejében és tetején egymás hegyén-hátán férfiak, nők, gyerekek, kecskék, tyúkok és persze málhák tömkelege, „rozsdás, belül kárpitozott, nyekergő, kiszakadt műbőr üléses, huzatos járgány, melynek ablakkeretében csótányok vertek tanyát. Mióta Kenyában tartózkodom, már többször is megállapíthattam, hogy Afrikában vagyok, de ennyire még sosem éreztem, ez olyan »igazinak« tűnt."

2005 januárjáig tartanak a levelek, a két időpont között hősnőnk volt múzeumi madármegfigyelő, tolmács, szállodai alkalmazott, megrendelésekre süteményeket sütött és ruhákat varrt, még abroncsos menyasszonyit is, egyetemi vizsgákat tett le, bürokratikus hivatali hercehurcákon esett túl, de nem ez a lényeges, hanem az, hogy nyitott szemmel és szívvel figyelt és barátkozott. Istenadta nyelvérzéke nyilván sokat segített, szuahéli, szamburu, luo és még nem tudom, milyen helyi nyelveken beszélgetett, és mindig zötyögött tovább a matatun messze vidékekre, ahol a Hungary nevű országról sosem hallottak, hogy új dolgokat lásson, vagy hogy újra találkozzon olyan kedves helyiekkel, akik egyszer már családtagként befogadták, vagy hogy több határon átkelve a nemrég kitört kongói Nyiragongo vulkán lábánál megkeressen egy asszonyt, akit sosem látott. Közben nem szűnik meg csodálkozva megfigyelni minden apró részletet. A különféle helyekről is, ahol az utas megalhat éjszakára, egyedül vagy alkalmi útitárssal, szálláshelyen, misszióban vagy vendégszerető helyieknél. A híres afrikai vendégszeretetnek számos, de nem mindig vonzó példájával találkozunk.

Noha a fiatal nő tipikusan az a fajta, aki nem elsősorban a könyvekből, inkább az életből tanul - itt-ott éreztem némi finom iróniát is a terepen csetlő-botló antropológusi tevékenységről -, részletes és hozzáértő módon mutatja be nekünk a szamburu népcsoport életét, szokásait, tárgyait. Mint egy antropológus. Ehhez sok segítséget nyújt neki egy Longiro nevű fiú, aki egy közös sziklamászó kirándulás, valamint elefánttal, kafferbivalyokkal, kolobuszmajmokkal és termeszekkel való találkozás után kinevezi harcosnak, „mert egykorúak vagyunk, egy országban lakunk és mindenkinek vörös a vére". Nem világos, a fiú honnan tudja, hogy egykorúak, hiszen a saját születési évéről annyit tud, hogy „amikor a nagy esőzések voltak". De a számoknak nincs is jelentőségük. Afrikában vagyunk, nagyon hitelesen és hihetően ott. Egy kis ízelítő: „...nem engedem magam a kulturális sokk-hatásnak még csak a közelébe se, csak úgy slattyogok a porban, néha szembejön velem néhány félmeztelen, gyöngyökkel teleaggatott mezítlábas honfitárs. Én Kinangopón lakom és van gáztűzhelyem, ők itt, és nincs nekik. Tevéket láttunk egy manyattában (ez a neve a nomád kenyai népek köralakban töviskerítéssel körbevett területének, amelyen marhatrágyából tapasztott kunyhók állnak), sajnos gyorsabban közeledtünk a helyszínhez, mint amennyire illő lett volna, azonnal késhez is kaptak, de Longiro kimagyarázott minket. Épp tevét fejtek. Ezt csak ketten lehet egyszerre, úgy, hogy az egyikük féllábon áll és a felhúzott térdén billeg a tevefejőedény, azaz a szorror. Ha már ilyen közvetlenre sikerült a találkozás, azonnal meg is kínáltak minket egy-egy bögre tevetejjel." És egy kis csipkelődés a tudós kísérőjéről: „Én kopogó szemekkel felhajtottam, társam pedig antropológus szemekkel nem. A kérdésére, hogy föl van-e forralva, eredeti választ adtak: minek, még meleg, most fejtük."

Horváth Beáta első könyvét tarthatja a kezében az olvasó, amennyiben érdeklődik iránta, amit melegen ajánlok. Híreim szerint a könyvesboltokban kevéssé forgalmazzák, ki tudja, miért; azt viszont látom, hogy interneten könnyedén megrendelhető. Kosárba vele.